A ’90-es évek közepén nagy változás történt a konzoliparban. Előtte a Nintendo szinte egyeduralkodó volt, de ahogy betört a Sony, minden megváltozott. Elsősorban a játékos kultúra, megjelentek az egyre nagyobb brutalitást tartalmazó játékok, és a Playstation erőszakos reklámkampánya miatt nagyon sokan elpártoltak a Nintendótól. De akik hithű szamurájok maradtak, azok olyan klasszikusokat élvezhettek, mint a Super Mario 64, Zelda: Ocarina of Time, Lylat Wars, Banjo-Kazooie.

Néhány azóta már megélt egy remake-et, ahogy a teszt tárgyát képező Super Mario 64 is. Abban az időben teljesen újszerű játékélményt nyújtott, sok újítást tartalmazott úgy, hogy megtartotta a régi Mariós feelinget. Ebben rejlik a játék nagyszerűsége, valahányszor elővesszük, nem válik unalmassá. Pedig az alapkoncepció most is ugyanaz: Az enyveskezű Bowser rávetette mancsait Peach Hercegnőre, mi pedig indulhatunk a megmentésére. Ez a játék akkoriban forradalmi volt, de miben más a DS verzió?

Alaposan feltuningolták! Kezdjük azzal, hogy nem 120, hanem 150 csillagot lehet összegyűjteni. De az újítás már a legelején látható: Ugyanis a csőből nem Mario, hanem Yoshi ugrik ki. Igen, az egyik legnagyobb innovációja a játéknak, hogy nemcsak Mariót, hanem három további karaktert irányíthatunk. Először csak Yoshit, a többieket: Mariót, Luigit és Wariót a játék során kell megszerezni. Mindenki egyedi képességet kapott: Jószokáshoz híven Mario a tökéletes középpont. Semmiben nem erős, de nem is gyenge. Luigi magasra tud ugrani, Yoshi tojást varázsol az ellenfelekből, Wario pedig nagyon erős. Tehát Yoshival kezdünk. Mehetnénk egyből a kastély felé, hiszen a N64-ben ez volt a feladatunk, ám a Nintendo továbbgondolta, és már a kastély is be van zárva, a kulcsot nekünk kell megtalálni, az egyik nyúlnál. Ha ügyesen elkapjuk, kinyithatjuk a kastély, és megkezdhetjük a játékot. 15 pálya van, mindegyikben 6 csillag volt alapból, 100 érme összegyűjtése után is kaphattunk egy-egy csillagot, valamint a kastélyban volt különböző helyeken elrejtve 15, így jött ki a 120. DS-ben a 15 pályán 7 csillag van, 100 érméért továbbra is kapunk egy-egy csillagot mindenhol, és immáron 30 Castle Secret Stars van elrejtve, így a 150. A kastélyba betérve már nem vár ránk több rejtély, kezdhetjük az első pályánál. Feladatunk, az adott küldetést teljesítve összegyűjteni a csillagokat. Addig sem kell nélkülözni a karaktereket, a pályákon elszórtan találhatunk sapkákat, azokat felvéve Yoshi az adott karakterré változik, és felvesszük a képességét. Ha sérülünk, a sapka leesik a fejünkről, visszaváltozunk, és a sapka visszakerül a helyére, így ha ismét fel szeretnénk venni az adott karakter képességét, vissza kell menni érte. A pályákat legtöbbször egy festmény szimbolizálja, a legelején, csak az elsőbe ugorhatunk be, a többi bizonyos számú csillag megszerzése után nyílik meg. Háromszor találkozunk Bowserrel. Az első kettő a egy nagyobb kulcsot ad, így tudunk az alagsorba, vagy emeletre menni. A harmadik Bowserhez 80 csillag megszerzése után tudunk menni, akkor tudjuk megmenteni Hercegnőt. Persze a 100%-os végigjátszáshoz mind a 150 csillagot össze kell gyűjteni.

Ez a játék főrésze, emellett számtalan mini-játékot játszhatunk. A mini-játékok négy csoportra vannak osztva. Yoshinál találjuk a nagy figyelmet igénylő játékokat játszhatjuk, Mariónál a gyorsaság is számít. Luiginál különböző kártyajátékokat játszhatunk, nagyban számít a szerencse, Wariónál pedig az egyéb őrült, erős játékok. Nagyon élvezetesek mind, már csak ezek is kijöhettek volna külön játékként.

Az irányításon meg, ha lehet, senki ne idegeskedjen, olyan lett, amilyen. Hát igen, a Super Mario 64 mozgás terén is hatalmasat fejlődött, nagyon sok lehetőségünk van, és az is nagyszerű ötlet volt, hogy ha csak enyhén húzzuk el az analóg kart, akkor hősünk lopakodik, míg ha teljesen, akkor fut. DS-en meg mindig nyomva kell tartani az Y-gombot, ahhoz, hogy fussunk, és ez nem olyan, mint a régi 2D-s Mariókban, hiszen 3D-s mivolta miatt nagyon sűrűn kell irányt váltani, így nagyon kényelmetlen az irányítás, ez a játék kiált az analóg karért, hiszen, ha nem futunk, a lopakodás sem olyan, mint 64-en. Lehet az érintőképernyőn is irányítani, kb. fél percig lehet idegekkel bírni azt is, mert annyira szenzitívvé tették, hogy még ha a legkisebb mértékben is arrébb visszük a Stylust, már akkor másfele megy a karakterünk, és már irányíthatatlanná válik a játék. Nincs mit tenni, első DS játék, és ennyire nem ismerték az érintőképernyőben rejlő képességeket, és a Zelda: Phantom Hourglass-ig nem is készült olyan DS játék, melyet normálisan lehet érintőképernyő által irányítani. És ezzel ki is veséztük a játék negatívumát. Nagy kár érte, mert maga a játék nagyon jó lenne, de sokan emiatt letették a gépet.

Nem hittem volna, hogy a Nintendo DS grafikailag többre képes, mint a Nintendo 64, és mégis! Sokkal kidolgozattabbak lettek a karakterek, a táj is nagyon szép, egyetlen hátrány talán, hogy nem annyira színes, mint az elődje. Az irányíthatatlanságot már kielemeztem. Mivel a játék hosszabb, mint az eredeti, és még extra mini-játékokat is kapunk, így biztos, hogy jó ideig nem tudjuk letenni a játékot. A zene ugyanaz, mint Nintendo 64-en, az nem fejlődött, néhány extra hangot tettek be.

Ha találtok olcsón, bátran vegyétek meg, mert bár az irányítás valami rettenetes, de ennek ellenére is ígér egy pár kellemes órát.

A tesztet eredetileg a blogomba írtam, onnan változtatás nélkül hoztam át.