Sokan remake-konzolnak tartják a Game Boy Advance-et, ami nem is csoda, hiszen sok játék újragondolt változata jelent meg erre az egyébként fantasztikus kis gépre. Hogy ezt mennyire nem rejtették véka alá, arra bizonyíték az egyik nyitócím, a Super Mario Advance.

Mert miről is van szó? Super Mario Bros. 2 továbbfejlesztve. De igencsak! Érthető, hogy a rajongók egy része szkeptikusan vesz kezébe egy remake-et, főleg ha teljes áron adják el, hiszen minek venné meg még egyszer a játékot, amikor ott van eredetiben egy régebbi konzolra? Ám itt most másról van szó. A Super Mario Advance-ben olyan szinten van továbbfejlesztve a játék, hogy kis túlzással élve önálló játékként is titulálható. Az alapokat a SNES-es Super Mario All-Stars-ból vették át, ezt korszerűsítették grafikailag és zeneileg, bizonyítván, hogy a Game Boy Advance többet tud technikailag, mint a Super Nintendo. Bizony, többet tud, itt már nincs szükség Super FX chip-re, hogy az alakok valóban megnőjenek ne csak gyors váltakozással. Az alaptörténet ugyanaz, mint eredetileg. Mario álmában meglátott egy lépcsőt, melynek tetején levő ajtó egy titokzatos világba juttatja el hősünket. Kiderült, hogy ez az ajtó valóban létezik, és ha már megtalálta, akkor miért ne legyen itt a második (inkább harmadik, ha a Lost Levels-t is bevesszük kronológiailag) kalandja? A gonosz Wart bezárta a Subcon-okat egy vázába, és alattvalóival uralma alá vette az országot. A békakirály egy valamit nem szeret, a zöldségeket. Meg is van az “ellenszer”.

Amint elkezdjük a játékot, máris több újdonsággal találkozunk: Pontokat számol a gép! És nem is szerénykedik velük, egy világra könnyen összegyűlhet a 100.000 pont. És már az első pálya elején találkozunk óriási ellenfelekkel. Persze nem kell félni tőlük, csak annyi, hogy kis időbe telik felemelni őket, de ugyanúgy el lehet dobni őket, mint a többi ellenséget. Ugyanis itt nem ráugrással kell megölni őket, annál kicsit tovább kell menni. Rájuk kell ugrani, és fel kell emelni őket, és rádobni egy másik ellenségre. De ugyanígy fel lehet szedni a földről a füveket, melyekből legtöbbször zöldségek jönnek ki. Ezeket ellenségekre rádobva szintén meg lehet ölni őket. Senki nem szereti a zöldséget itt. Mindenki ismeri a varázsitalt, mely egy ajtót nyit meg, ha ledobjuk. Ezekből több van, és a pályák nagyrészében, nem kettő, hanem három szív nyitható meg, így összesen öt lesz a pálya végére. Karaktereink beszólásaiból nincs sok, de azok szellemesek. A főellenségek is megszólalnak, mondják, hogy megbánjuk, hogy kikezdtünk velük. Tény, hogy Birdo hangja a legviccesebb, főleg annak fényében, hogy a japán leírás szerint ő valójában fiú. Amikor végeztünk egy pályával, ugyanúgy van lehetőségünk szerencsejátékot játszani. Legérdekesebb változás, hogy akár az összes addig megszerzett pénzünket beletehetjük a játékba, így természetesen a megnyert életek száma is megtöbbszöröződik. A pályák dizájnja lényegében nem változott, ugyanúgy néz ki mindegyik, mint SNES-en. Egy remake attól jó remake, hogy extrákat tartalmaz, így nincs vége, ha végigjátszottuk az alapjátékot, utána egy Yoshi challenge veszi kezdetét, itt minden egyes pályán két Yoshi tojás van elrejtve, ezeket kell megtalálni. Így lényegében kétszer visszük végig a játékot, ha mindent meg akarunk szerezni.

A tesztet a blogomba írtam, onnan változtatás nélkül hoztam át.