Az ezredforduló végére a Nintendónak már több franchise-a volt, melynek játékai kivétel nélkül csak a saját konzoljaira jelentek meg. Ha ezen sorozatok közül nem is volt mindegyik sikeres, de hogy minőségük megkérdőjelezhetetlen, az tény. 1999-re ezek a karakterek összegyűltek, hogy verekedés keretében eldöntsék, melyikük a legjobb.

A Super Smash Bros. máig a Nintendo egyetlen verekedős szériája, hovatovább műfajának legegyedibb játéka. Láthatóan a Nintendo célja nem az volt, hogy másolja a Mortal Kombatet, Street Fightert, vagy a Tekkent, hanem valami egyedit fejlesszenek. Valami olyat, amit senki nem csinált előtte. Nintendo karakterek a saját eszközeikkel, stílusukban harcolnak egymás ellen. Már ezt a játékot is színesítették különböző tárgyak, mint például kardok, Pokélabdákban megbúvó Pokémonok, de már itt is megjelent a Maxim Tomato, amivel gyógyíthattunk magunkon. De vajon megállja-e a helyét a mai Smash Bros.-ok között a Nintendo 64-es játék, mely a széria első része volt?

A válasz egyértelműen nem. A Smash Bros. játékok (különösen a Brawl-ig) óriási fejlődésen mentek keresztül. Annak idején a Super Smash Bros.-nak korántsem volt nagy hírverése. Nem nagyon foglalkoztak vele magazinok, én se nagyon hallottam róla. Talán a Nintendo (vagyis hát a HAL Laboratory fejlesztése) is sokkal inkább plusz egy szériának gondolta, amit a Nintendo rajongók szeretni fognak, de nagy híre nem lesz. Ennek eredménye, hogy a Nintendo 64-es Smash Bros. sokkal-sokkal kevesebb tartalommal bír, mint a későbbi inkarnációi. Karakterekből is csak 12 volt, pályákból 9. Ellenben már ebben a játékban lefektették az alapokat, és jónéhány dolgot már itt megvalósítottak, amiket a későbbiekben továbbfejlesztettek. A harcrendszer alapjait már itt láthatjuk. Már itt minden karakternek saját támadása volt, és a pályákat a különböző játékokról mintázták. De itt még csak a legfontosabb játékok voltak, és többnyire azok főszereplői voltak jelen, mint harcosok.

Az alapkoncepció egyébként rettenetesen aranyos. Mintha a Toy Story-ból vették volna az ötletet, egy gyerekszobába nézünk be, ott az íróasztalon hevernek a Nintendo figurák. Amikor nincs ember a szobában, megelevenednek a figurák, az asztal harctérré változik, és akkor nem kímélik egymást. Csak egy probléma. Egy kesztyű is életre kelt. Az a kesztyű pedig nem más, a fiú kesztyűje, akié a szoba. Ez a kesztyű pedig mindennél gonoszabb és aljasabb módszerekkel harcol. Igen, ő a Master Hand, akinek semmi nem szent. A játékban kevés lehetőség van. Egyjátékos módban csak a Classic játékot, ahol a bónusz pályákkal együtt 14 pályán megyünk végig. Karakterekkel harcolunk meg egy-egy pályán, a végén a főellenség a rettegett Master Hand. Három pályán lehetőség van bónusz játékokat játszani, ezeket külön van lehetőség játszani a Bonus Practice módban. Amit érdemes is, mert meglehetősen nehezek. Ezekben nem lehet veszíteni, ha a főjátékban akkor is extra pontot kapunk, ha amúgy nem sikerül teljesíteni a bónusz pályákat, mert az addig elért eredményt értékeli a játék. Három bónuszjáték van, ezek közül kettőt, a Break the Targets!-et és a Board the Platforms!-ot lehet külön játszani. Mind a kettő zseniális a maga nemében, mert kezdőknek meglehetősen nehéz. A céltáblák és a platformok a pálya különböző helyein vannak, ezeket pedig csak úgy lehet maradéktalanul elérni, ha kellőképp kiismertük az irányítást, a karakterek harcstílusát, és a trükköket. Többjátékos módban lehet játszani a harcokat. Ami pozitívum, hogy már itt is játszhattuk egyedül, gépi ellenfelek ellen, egyedi szabályokkal.

Az Options menü beállításai mellett a Data menüben azt láthatjuk, hogy melyik karakterrel ki ellen játszottunk, és hányszor nyertünk ellene. Ebben a játékban még nem voltak trófeák, melyeket gyűjthettük, az egyedüli titok, amit megnyithatunk, az négy karakter. Alapértelmezetten ugyanis csak nyolc harcos közül választhatunk. A négy rejtett játékost külön meg kell szerezni. Ha ők megvannak, akkor teljessé válik a játék, és minden titok meg van nyitva.

Ahogy az elején utaltam rá, a Nintendo nem számított arra, hogy a játék nagyon népszerű lesz. Ez abban látszik meg, hogy az egész grafika, menürendszer, a zene, a kivitelezés rendkívül puritán, túl egyszerű. Valószínűleg a kisebbséghez tartozom, de nem szeretem a Super Smash Bros.-t. Engem inkább lehangol ez a játék, mert a zene is túlzottan egyszerű, nincs rám hatással. A pályák zenéi mivel előző játékokból valók, ezért azokat elég volt csak „korszerűsíteni”, de a játék saját zenéi túlzottan egyszerűek. Egyedül a poligon harcos zene jött be. A grafikát meg bár sokan dicsérik, szerintem rettenetesen kidolgozatlanok a karakterek. És pont egy ilyen játéknál, ahol egy csak képernyőnyi az egész a pálya, vélhetően nem foglal le sok erőforrást a Nintendo 64-től, a karakterek lehettek volna sokkal szebbek is.

Többször írtam már arról korábban, hogy nem jó az, hogy ha egy játékot tudatosan sikerre terveznek, mert elvész az a spontaneitás, ami megadhatja az egyediségét. A Smash Bros. sorozat erre kiváló ellenpélda. Ez a játékszéria attól lett nagyon jó, hogy a későbbi részeket sikerre tervezték. A Nintendo 64-es játéknál inkább az érzékelhető, hogy ez egy sajátságos próbálkozás, amibe ugyan belementek, rendben volt az ötlet, tudták, hogy mit akarnak csinálni, de fogalmuk sem volt arról, hogy tetszeni fog-e ez a rajongóknak vagy nem. Hamar kiderült, hogy nemcsak hogy tetszik a játékosoknak, valósággal új hullámot indított el, újradefiniálta a verekedős játékokat. Ezek az alapok mind benne vannak már ebben a játékban is, tehát volt koncepció és ötlet, de az új részekhez képest nagyon gyenge. És most már nagyon nem is tudom, hogy hol lehet kipróbálni, mivel az eredeti Nintendo 64-es játék nagyon drága lett az utóbbi időkben, a Wii-s Virtual Console meg már nem elérhető. Az nem valószínűsíthető, hogy most már Wii U-ra kikerül, az meg nincs kilátásban, hogy a Nintendo Switch retro játék készletét jelentősen bővíteni fogják a közeljövőben. Sokan szeretik ezt a részt, de nekem ez nagyon hiányos, és nem inspirál játékra.

A tesztet eredetileg a blogomba írtam, onnan változtatás nélkül hoztam át.