Super Mario 64 DS

Link  2008.02.20. 00:16

Az 1996-ban Nintendo 64-re megjelent Super Mario 64 volt a világ első igazi háromdimenziós platformjátéka (a Sonic 3D Blast-féle bénaságokat felejtsük el), és mondanom se kell, hatalmas siker lett a kasszáknál és a kritikusoknál is. Ironikus, hogy még ma is a stílus legjobbjai közt tartjuk számon. A 8 és 16 bites időkben kb. kétévente kijött egy új Mario platformer, de a Super Mario 64 után hat évet kellett várni a következő új részre, a Super Mario Sunshine-ra, és a következő részre is három évet kellett várni – bár a Super Mario 64 DS nem teljesen új rész, hanem az első 3D-s epizód remake-je.

Mivel úgyis mindenki ismeri az eredetit, és ez a teszt nem arról szól, csak egy bekezdés erejéig emlékeznék meg róla, és inkább a különbségekről írnék. Szóval az SM64 története szokásos módon szimpla, Peach hercegnő meghívja Mario-t a palotába egy kis közös… tortaevésre. Viszont amikor Mario megérkezett, Peach már Bowser markaiban volt, és ismét a bajszos olaszra várt a királylány megmentése. A dinamikus, 3D-s irányítás forradalmi volt, hasonlóan a játékmenet, ami ezúttal nem a klasszikus módon történt (pályáról pályára), hanem non-lineárisan. A játék fő helyszíne a kastély, innen nyíltak a különböző termekből a pályák, tizenöt nagyobb, és néhány kisebb. A tizenöt pálya mindegyikén 7-7 kisebb feladatot kell teljesítenünk, mindegyik végén egy csillag a jutalmunk. Ez összesen 105 csillag, és van még 15 a kisebb pályákon, illetve a kastélyban. Tehát összesen 120 csillagot szedhetünk össze, a játék teljesítéséhez viszont elég hetven. Nehéznek bizonyul egy csillag megszerzése? Probléma egy szál se, csinálj egy másikat! Ez egy borzasztó jó ötlet volt, sokkal kevésbé lett frusztráló a játék, mint bármelyik korábbi Mario játék. A grafika forradalmi volt, a zene remek, az irányítás kézreálló (csak a kamerakezelés nem volt az igazi), és minden a helyén volt, ami csak a helyén lehetett.

És hogy mi az újdonság? Rögtön a játék eleje más, ugyanis nem csak Mario lett meghívva a kastélyba, hanem Luigi és Wario is, azonban ők hárman is fogságba estek. Itt jön a képbe Yoshi, az első irányítható karakterünk, természetesen később Mario, Luigi és Wario is kiszabadítható. A négy szereplőnk természetesen eltérő képességekkel bír. Mario ugyanúgy viselkedik, mint a Nintendo 64-es SM64-ben, azaz közepesen gyors, közepesen nagyot ugrik, és ő az egyetlen, aki képes a „wall kick” nevű mozdulatra (amikor falnak ugrunk, és arról elrugaszkodva még magasabbra). Luigi óriásit ugrik mind magasságban, mind hosszban, így a legtöbb csillag lényegesen könnyebben megszerezhető vele, mint testvérével (vele is voltam a legtöbbet). Wario-t tartottam a legkevésbé használhatónak, mert lassú és kicsit ugrik, ellenben néhány téglát csak ő tud széttörni (őt csak ott használtam, ahol nagyon muszáj). Yoshi a megszokott módon, kapálózva rövid ideig lebegni tud, emiatt hosszabbat ugrik, illetve le tud nyelni tárgyakat, ellenségeket, valamint tüzet.

A szavatosság is jelentősen nőtt, az eredetinél 30-cal több, azaz 150 csillagot gyűjthetünk be összesen. A tizenöt nagy pálya még mindig fantasztikusak és változatosak, van itt füves, jeges, lávás, vizes, sivatagos, szellemkastélyos, égi pálya, van, ahol a vízszintet kell fel-le váltogatni, van, ahol meg a saját méretünket, és még rengeteg egyedi ötlet van a játékban. A feladatok még mindig változatosak, van, ahol egy főellenséget kell legyőzni, van, ahol nyolc piros érmét kell összegyűjteni a pálya különböző részeiről, van, ahol versenyezni kell egy teknőssel, van, ahol egy klasszikus ügyességi pályán kell végigugrálni, van, ahol pedig egy kanyargó csúszdán kell lecsúszni úgy, hogy nem esünk le. Ami biztos, hogy ebben a játékban meg fogjuk jegyezni, hogy melyik pálya és feladat melyik, nem mint sok más platformjátékban, ahol a szintek annyira egyformák, hogy emlékeinkben összemosódnak.

A plusz harminc csillag úgy jön ki egyébként, hogy a tizenöt pályán hét helyett nyolc feladat van, és a kastélyban is még tizenöt csillagot szedhetünk össze. Ennek megfelelően találunk jó pár teljesen új kis pályát, amelyeken 1-2 csillagot szedhetünk fel. Sok korábbi feladat lecserélődött vagy megváltozott, nem túlzok, ha azt mondom, az N64-es és a DS-es Mario 64 50%-ban eltér egymástól. Amit még megemlítenék, az két újfajta feladat, amiből sokkal fogunk találkozni. Az egyik a „Switch Star”, aminek az a lényege, hogy lenyomsz egy kapcsolót egy helyen, erre a pálya egy másik részén megjelenik egy csillag, és időben oda kell érni, különben eltűnik. A másik a „Silver Stars”, ez hasonlít a nyolc piros érmés feladatokra, csak itt öt ezüst csillagot kell felszedni, a különbség az, hogy ezek általában nem egy helyben várnak ránk, hanem pattognak ide-oda, és ha sebződünk, elvesztünk egyet.

A Metal Cap – Vanish cap – Wing Cap rendszer is megváltozott. Eddig úgy volt, hogy a kék felkiáltójelekben találtunk Vanish, a zöldekben Metal, a pirosakban pedig Wing Cap-et. A láthatatlanná és sebezhetetlenné tévő, valamint a bizonyos falakon való átmenést adó Vanish Cap mostantól Luigi privilégiuma, a szintén sebezhetetlenné tévő, valamint víz alatti járást biztosító Metal Cap-et pedig csak Wario tudja használni. A repülést lehetővé tévő Wing Cap maradt Mario-nál, és ő kapott még egyet, a Super Mario World-ből ismeretes lufivá válást (amikor Mario felfújódik, és ideiglenesen lebegni tud). Yoshi pedig a tűzfújás képességét kapja meg.

Találunk még háromféle sapkát a pályákon, Mario Cap-et, Luigi Cap-et, és Wario Cap-et. Ezek értelemszerűen azt csinálják, hogy átvehetjük a karakterek képességeit, és egészen addig tart a hatásuk, amíg nem sebződünk. Ezáltal Wario még fölöslegesebbé válik, mert sokszor inkább keresem meg a Wario Cap-et, minthogy a karakterváltó terembe elmenjek, és ott váltsak rá. Yoshi tűznyelő képességeit ellenben senki más nem veheti át.

Az irányításról még nem beszéltem, pedig kéne. Nagyjából minden maradt a régiben, leszámítva azt, hogy a DS-en nincs analóg kar, ami egy 3D-s platformjátéknál valljuk be, elég fontos. Így a D-Paddal tudunk mozogni, a futáshoz pedig nyomva kell tartani az Y gombot. Ez elég kényelmetlen, és hibázni is sokkal könnyebb. Ráadásul a futás és az ütés gomb nem egymás mellett vannak, így egyszerre a kettőt lenyomni szintén nem a legjobb, márpedig vetődni így lehet (emiatt aztán kevesebbet is használtam ezt a képességet itt, mint az N64-es SM64-ben). Miért nem tudtak a DS-re is rakni egy olyasmi analóg csúszkát, mint a PSP-re? Ami pozitív változás viszont, az a kamerakezelés javulása, sokkal kevesebbszer foghatjuk rá a halálunkat a nézetre (helyette inkább az irányításra). Lehet egyébként az érintőképernyővel is irányítani, de én ezt teljesen használhatatlannak találtam. Szerencsére (?) a játék egyébként könnyebb lett az eredetinél, és nem csak Luigi hatalmas ugrásai miatt, úgy egyébként is.

Zenei téren semmi változás nem történt, és a hangok is ugyanolyan tiszták, mint N64-en. Grafikailag pedig szebb lett a DS-es remake, és sokkal stabilabbnak néz ki (kevesebb ricegő él, és sokkal messzebbről látszódnak a dolgok).

Még két újdonság van, az egyik egy elég gyenge multiplayer mód, amiben ezüst csillagokat kell gyűjtögetnünk. Egyszer játszottam vele eddig, és nem tartom túl valószínűnek, hogy bárkit is huzamosabb ideig lekötne. A másik újdonság sokkal érdekesebb. Emlékeztek a két nyúlra, amiket el kellett kapni egy-egy csillagért cserébe a kastély alsó szintjén? Most nem csak kettő van belőlük, hanem 36 (mind a négy karakternek 9), és nem egy helyen, hanem szétszórva a kastélyban. Mindegyik elkapása megnyit egy minijátékot. Igen, a Super Mario 64 DS-ben ha a fő játékmód nem lenne önmagában is elég, még találunk 36 minijátékot, ami több, mint amennyit a Project Rub tartalmaz, pedig abban semmi más nincsen, csak (többnyire frusztráló, unalmas és idegesítő) mini-game-ek. És ne higgyük azt, hogy a PR-nek jobbak a játékai, épp ellenkezőleg! Az SM64 DS-nek ez a szekciója önmagában kenterbe veri a PR-t. Az egy-két gyenge eresztés mellett igazán jópofa, érintőképernyőre kitalált minijátékok vannak, amikkel önmagában el tud lenni az ember órákig, sőt, napokig, a saját rekordjait döntögetve, olyan addiktívak. Csak hogy párat említsek, van, ahol az ejtőernyős bombákat kell csúzlival kilőni és megakadályozni, hogy földet érjenek, van, ahol több Mario alá kell trambulinokat rajzolni, hogy ne essenek le, közben pedig igyekezni kell, hogy minél több karikán átugrassuk őket, van olyan, ahol a piros és a fekete bombákat kell gyorsan szétválogatni és hatástalanítani, miközben egyre gyorsabban jönnek. Van hógolyógörgetés, különböző szimpla kártyajátékok, „itt a Yoshi, hol a Yoshi?”, hang-memória játék, meg még jó néhány szórakoztató dolog. Egy Mario Party játéknak se sokkal erősebb a minijáték felhozatala (leszámítva azt a tényt, hogy azok több személyesek).

Konklúzió: A Super Mario 64 DS példa értékű remake, ha minden felújítás ilyen jó lenne, nem is nagyon lenne szükségünk új játékokra. Minden szempontból túlmutat az eredetin (leszámítva az irányítást, ami kicsit romlott), pedig már az is jó lett volna, ha egy az egyben átírják a Super Mario 64-et a duplaképernyős hordozható gépre. Mindenkinek ajánlom, aki kicsit is vonzódik a platformjátékok iránt, még annak is, akinek megvan az eredeti.

 

Végszó: Remek remake, amiben többet újít az eredetihez képest, mint a FIFA sorozat három rész alatt.

 

Grafika: 9/10

Játszhatóság: 8/10

Szavatosság: 10/10

Audio: 10/10

Hangulat: 10/10